Homokvár

Fiúk, lányok támadt egy ötletem! Építsünk egy óriás homokvárat, mely nem mást, mint dicső mivoltunkat tükrözi, azokat a képességeket, amiket rövid, kis, nyomorult életünk során bebizonyítottunk, hogy igenis létezik. Ti is úgy érzitek, alapanyagként megteszi a módszerrel díszített mocsok, nem kell apró szemcsés, drága homok. Hatalmas istenített homokvárunk érjen a felhőkig, bizonyítsuk be, hogy mekkora a jellemünk, s hogy miért irigyel minket ennyi ember, mitől vagyunk mi különlegesebbek és tökéletesebbek másoknál. Hogy épületünk stabil legyen, fektessük le alapjainkat, amit ott kezdhetnénk hol megkínoztuk első áldozatunkat, tegyük fel egy ártatlan kutyát vagy macskát. Vagy ha biztosabbra mennénk, hogy még víz se mossa el a legelső szintet, építsük bele azt, hogy nem adtunk helyet az idős néninek, bácsinak a buszon, holott igenis láttuk, hogy idővel megviselt arcán a csalódás, mivé vált a világ. S mikor elkészült az első szint, emelt fővel építhetünk tovább, nem törődve beteges vonzódásunkat a nem létező iránt. Ha építkezésünk ilyen irányba és gyorsasággal halad, meg kell, hogy említsük azt a gyökeres változást mikor először szöktünk el otthonról a beteges falak közül, hogy megtaláljunk egy bizonyos fogalmat, minden ember számára létfontosságú szükségletet, az emberi társaságot. Sosem követtünk el bűnt, mégis leprásként néztek ránk, ha kitörtünk onnan, hova egy ítéletidőre bezártak. Még mindig könnyebb helyzetben van egy rab madár a homokvár kalitkájában, mint az épület egyik dísztermében élő egyén, ki „haverjainak” már maga sem tudja, mit hazudjon, és hogyan, ha két ember közti szoros kapcsolatról van szó, merthogy, mi szükség olykor-olykor a szeretkezést „baszásként” említeni? Igenis ott vagyunk, várunk minden egyes lépcsőfokán magunkat formáljuk, azt, milyen módon isszuk ronggyá az értelmet szervezetünkből, mivé leszünk bizonyos kábítószerek hatására. Rettentő erődítményünk nem másra, mint a pénz hagyományára egyre csak duzzad és építi maga köré a várvédők falát, s előbb válik várvédővé minden ember, minthogy megtalálná a csapóajtót, a földalatti kiút mindent elsöprő, elpusztíthatatlan menekülési módját, amelyet mi már meg sem építettünk.





Rólunk, furcsa lényekről!

Egy ember azért születik a Földre, azért születik meg e hatalmas világra, hogy hibázzon. Élete árán is, de bátran nekivágva a fénytelen utak sokaságának, hibázzon. A gondok és csalódások piramisszerű egymásra épülése csupán ott kezdődik, ahol eme hibákat teljes acélkeménységgel egy egyenrangú ember bírálja. Lehet az szülő, tanár, barát, bárki. Egyetlen dolog, amely egész lelkedhez tartozó, magán tulajdon, s nem alku tárgya nem való bárki keze irányításába. Lehet, hogy jelentéktelen életed legcsodálatosabb másodpercét éled, s nem is veszel tudomást róla, de valakit halálosan megalázol. Nem tehetsz róla! Soha nem is fogsz! Hiszen ez az élet rendje, megszületünk, mert meg kell! Úgy élünk, ahogy a szigorú elvárás diktálja! Nem lázadunk, hiszen nincs értelme, nem is tapasztaljuk, mit teszünk olykor, ha múlandó fogalomért küzdünk testünkkel, lelkünkkel. Különbözünk, élünk, tévedünk, bolondok, tudatlanok, ostobák, felelőtlenek és legfőképpen szívtelenül gonoszak vagyunk, s mégis bíráljuk egymást!




Lesz majd egy hely, hol a megértés ismeretlen,
S a gyilkolás úgy néz rád, mint egy nem létező Isten,
Mert szavak nélkül úgy öljük meg egymást,
Mint bérgyilkos a legközömbösebb áldozatát,
S ha majd pusztulás jön a világra, bele foglalhatod imádba,
Mit eddig nem tettél, óvva féltettél,
Mert minden tárgy, amit életed során összekuporgattál,
Nem marad más, mint egy sírba taszító hátrány,
S ha majd egy szép napon azért könyörögsz,
Mit egyszer már eljátszottál,
S netán fél lábbal az árokba taszítottál,
Majd akkor elő kell, hogy vedd legszebb emléked,
Melyet nem szánt az a személy senki másnak csak neked,
Mert nem érzett senki iránt se gyűlöletet, se szeretetet,
Majd akkor először muszáj lesz megtanulnod,
Azt, amit eddig nem tettél s már későn bánhatod,
Hiszen ő féltve és nem csupán gyermeki ostobasággal szeretett,
S téged soha, de soha meg nem térített.







Némasági fogadalmunk egyetlen egy bűnbánó szó,
Mely nem csupán hangsúlyos, s nem csupán ostromló.
Kell, hogy nyugalmat leljünk néha,
Megtalálni azt, amiért lélekkel, könnyekkel, vérrel küzdünk megalázva, sírva.
Mert ha nem látjuk a zsarnokságban az erősebbik felet,
Vagy ha nem érezzük a gyávában a gyenge felet,
Nem lesz ki majd hűen tárt karral befogad,
S nem lesz ki majd óvva, pátyolgatva elfogad.
Hiszen mindenki magáért,
Egyetlen egy imáért,
Rettegve és bőszen kergeti a vágyát,
Mely egy szép napon visszaköszön halálos ágyán,
Csak abban a másodpercben érezzük a kínt,
Mely a tüzes, rettenetes pokolra taszít.









Kímélj a nyálzó zenétől, mutasd az értéket, a minőséget!
Hogy nem tudod az mit jelent?
Elmondom, persze csak ha megérdemled.
Élvezd annak a hangját, ki énekelni született,
Ne hidd, hogy egy ostoba rapper téged egy könnyen megtéríthet.
Imádd a feketét, a bakancsod az igaz nittes övedet!
Ők bajtársak, még egy jelentéktelen támadó ellen is megvédhet.
Divatból ne majmold a rockert, aki annak született,
Mivel nem leszel más csak egy díszmajom ki loosernek született!







Ahhoz, aki rászolgált, hogy megemlítsük!
Képzelj el egy világot, hol nem fésülnek át percről percre,
S nem dobják boldogságod a legközelebbi útszegélyre.
Élsz, ahogy gondolod, nem törődve a bűnnel, veszéllyel
Élvezed a magad kis életét a lehető legnagyobb kéjjel.
Majdan szivárvány kerekedik a lábad nyomában,
Megérint egy furcsa érzés lassacskán a nagyvilágban.
Mert nem találod a neked szánt helyet,
És nem észleled semmilyen kötelességedet.
Anyázhatod az Istened, az összes Szentségedet,
Nem ő rontott el mindent, hiszen ez a te végzeted.
Bűnbánó arccal, magad kényelmét hajszolod,
Észlelheted, elfogyott már minden szónokod.
Nem lesz, ki helyetted prédikáljon,
Ki az út szélén megsajnáljon.
S ha majd megfelelő mennyiségű ember lelkén átsétáltál,
Soha magadon kívül más embert meg nem sajnáltál,
Ha valami nem tetszett torkod mélyéről ordítoztál,
Felebarátod boldogságából vérfürdőt csináltál,
Számára fontos személyt gyökerestül elpusztítottál,
Fontoskodásoddal minden bajtársadra mérget uszítottál,
Fékezhetetlenül gonoszan halványan mosolyogtál,
Ha éppen szükséged kívánta új barátot pátyolgattál,
Míg ő elment háta mögött őt is csak utáltál,
Azt ki számodra állítólag fontos volt eldobtál,
Majd ismét gyerekesen sajnálkoztál,
Kényszerből csendbe maradtál,
És ennek hatására egy ideig mást nem bántottál.
Mint minden mesének, egyszer tisztességednek is vége lett,
Az üresség eltűnt a fontos ember ismét melletted termett.
Ostobaságod ismét határtalan, bántó és megakadályozhatatlan.
Bár még nem is sejted, de ismét potyogni fognak mellőled a fontos emberek!






Vádbeszéd annak, ki szemlátomást ítél

Ha hó takarja el a tájat, s egy rideg alak rád köszön, ne higgy neki, hiszen maga önszántából sosem tudja mi volt az igazi mondanivalója. Az élet dolgairól ne hagyd, hogy meséljen, ő sem élt át meg több évezredet. Hinni csak saját szemed világának, s nem csupán bemesélt fogalmakat, mit egy állítólagos személy feltételezve átélhetett. Bíráskodása akár az egekig is felérhet, te mégis nevess önszántadból nagy lelkesedéssel, valójában honnan is tudhatná, mi lakozik a szíved mélyén, hogy miért élsz és születtél? Végül leszólított humorával saját zsákutcájába kalandozik, észre sem veszi, de bírálója viselkedését átveszi, akkor már kárhozottan majmolja azt, amit egykoron megvetett, ő sem marad más csak egy nála egyenrangú embert megsértett bohóc.